Szerb János versei

Akik ma hajnalban együtt voltak,
és egy ócska, szar kis Fiatra támaszkodva
bámulták a napkeltét,
és arra gondoltak, hogy a Kikelet
                                            itt
                                            Keleten is
                                            olyan, mint
                                            Nyugaton,
biztos nem számoltak az alkonyattal,
pedig aki e kettőt egybeveti,
és felelőssége teljes tudatában kijelenti,
hogy magát szimpatikus fiúnak tartja
(bár Tzara ezt is már rég kitalálta),
az tudja, miért utálom magam annyira.

Minthogy nálunk a verseket
azért írják, hogy kiadják;
továbbá azért, hogy maga a
költő a társadalom ténylegesen
költőként funkcionálhasson
(s ennek vannak előnyei,
s hátrányai pedig művészete javára válik),
s minthogy én, ki a címet írtam,
a remény leghalványabb pislogása nélkül
kémlelem, hogy mi a franc lesz,
először szeretném ténylegesen
e költő-funkcionalitást (ld. fent),
azaz, ha majd megdöglök vagy máshol élek,
egyáltalán ha majd történni fog velem akármi,
hogy azután, holmi itt ragadt jó barát,
- mondjuk, az utókor -
kiadná e versemet, s te (s ez a te olyan konkrét,
hogy bármelyiktek nevét tudom, olvasó, élj akár
100 év múlva is), mint a zárójelben írtam: olvasóm,
átéreznéd, hogy...
valamint elhelyeznél abba a lukba
ahol arany, petőfi, józsef a. stbstb. üldögél,
ó ha 100 év múlva is lenne faszom,
mit leszophatnátok!

valamelyik év
valamelyik tél
valamilyen lakás
valahova haza

El!

halálod előtt mikor
utoljára lámpát gyújtottál
szív
az eszmélet szétfolyt meszes
aortádban
szív
elhagylak, hogy megdicsőülj
szív: fekete rózsaszirmok fedik
csupasz tested
csak el ne feledjem
akkor a fényt keresni
talán most? hófödte csúcsok felé -
emelkedik

Úgy érzed: elfogyott a türelmed,
szalámit égen-földön nem lelsz,
s a paprika darabja is hat forint.
Ó légy elégedetlen.
Mert ez így nagyon kevés,
többet szeretnél, s már a
Tandori is beállt magasztalónak.
Lásd be hogy megcsúfoltattál,
ó, te, forradalom gyermeke,
telefonálj a forradalomért,
főleg a Belvárosban,
mert ott még nincs időszámláló gép.
Járkálj csak, gúzsbakötött!
Vár rád sok tiszta havas,
a Mátra hatalmas csúcsai,
vár rád a tenger,
s Pozsonyban megérezheted
mily hatalmas ország vagyunk.
Menj a könyvtárakba,
menj a presszókba,
menj lakásokra és klubokban,
hirdesd az igazságod,
e kötél még nem elég szoros,
s igényeid túlzottsága önmagad fejletlenségéből fakad,
ó népem, szeretlek, mint a kurva isten.

a sarokban
a két váll a falnak támasztva
a redőny leeresztve
nagyjából tudva milyen könyvek
vannak kikészítve az íróasztalon
hej bazdmeg de utálom az egészet
jó lenne fingásaimat konzervben tartósítani
vagy verseskötetbe kiadni - versek helyett.
Persze fingani kurva könnyű,
mindenki kiválóan képes rá,
ez még nem lenne újdonság,
az újdonság az lenne, ha nem
kéne versek helyett fingani,
                                 ha nem
kéne fingás helyett fingani,
                                 ha nem
kéne vers helyett verset írni,
az újdonság az lenne, ha nem
kéne költőnek lenni ahhoz, hogy
valakit költőnek nevezzenek,
ha nem kéne munkásnak lenni
ahhoz, hogy valaki munkás legyen,
ha nem kéne megharagudnom, hogy mérges legyek,
ha nem kéne boldognak lennem ahhoz,
hogy boldog legyek!

E verset addig mondogasd,
félhangosan, magad elé,
míg fejedbe száll az egész.

S ha már jól tudod,
állj ki
a Többiek elé,
s szavalj el nekik,
k í v ü l r ő l ,
egy másik költeményt!

               Pa-pa-gáj! Nem tudod mennyi
               háromszor öt?

most, hogy az öregek elpatkoltak,
a fiatalok felnőttek és megöregedtek,
itt az ideje, hogy helyet adjunk
ismét a fiataloknak.
Mert hisz mit akar ez az ifjúság?
Békében élni,
jól élni,
igaz hivatást választani,
lelkesedni,
hinni az Emberben,
József Attilát olvasni,
Bergmant nézni,
a tolvajokat revizorrá átnevelni,
Vietnamra fehér galambokat dobálni,
soha többé nem hazudni,
minden csalást leleplezni,
az erőszakot kiherélni.
Forradalmat úgy csinálni, hogy észre se
                    vehesse senki,,,,,,,,,,,,,,,,
- hát bizony, itt az idő, most vagy soha,
ők is meg akarnak öregedni,
bizony mondom nagy kegyetlenség lenne ezt
tőlük megtagadni!

Ahogy a bűzből szavak lettek,
ahogy a romokból pantheonok lettek,
ahogy a gyilkosokból anyák lettek,
ahogy a cellákból sétányok lettek,
ahogy a múltunkból nyomozók lettek,
úgy rohanj, rohanj amíg nem késő,
s ne rettegj mindent és mindenkit megtagadni:
változtasd meg éltedet.